1.

“Hálás vagyok a jó Istennek, hogy megismerhettem a társaságot. Nagyon jó volt látni, megtapasztalni, hogy milyen odaadással, szeretettel, megértéssel fordulnak az emberek egymás felé. Jó volt látni a családokat, akik valódi közösségként működtek. Ismeretlenként csöppentem a társaságba, de nem éreztem magam kívülállónak. Összehozott minket a közös imádság, ének, szentmise. Úgy éreztem, hogy az emberek szeretete felerősíti egymást. Tudom, hogy mindenki elvitte a saját gondjait, felajánlásait a Szűzanya elé. De úgy vélem, hogy a közös imáinkkal is tudtunk egymásnak segíteni.

Nagyon örülök, hogy a húsvéti szentgyónásom ezúttal lelki gyógyír is lehetett. Nem tudtam előre, hogy mikor tudom majd elvégezni, de egyszercsak megéreztem, hogy mikor és kihez menjek. 

Az ottani cselekedeteim nagy részét ez jellemezte: próbáltam figyelni és talán legtöbbször sikerült megéreznem, hogy mit kell tennem. Mélyen megindított, amikor láttam, hogy egyes zarándoktársaim micsoda (néha embert próbáló) felajánlásokat tettek. Annyira jó volt megtapasztalni, hogy mindenki mennyire figyelt a másikra az út során. 

A kollégák közül néhányan megkérdezték, hogy milyen volt az út. Én csak annyit tudtam érzékeltetni, hogy elmeséltem, hogy az 5 nap alatt nem hallottam egy hangos szót sem, senki nem nyilatkozott másról negatívan, a felmerülő problémák megoldására rögtön többen is jelentkeztek. Nem kifogásokat kerestek az emberek, hogy mit miért ne csináljanak meg, hanem a segítésre törekedtek. Meséltem, hogy egy időre ez a tapasztalat engem biztos éltetni fog. Erre a jó érzésre fogok emlékezni, ha nehézségeim támadnak, ha elbizonytalanom. 

Felidéződik bennem a szentmisék hangulata. Gyönyörű volt az énekkar szolgálata. Mintha egy koncerten lettünk volna. Domonkos atya gondolataihoz nem tudok hozzáfűzni semmit. Ezeket hallani kellene mindenkinek.

A közös ima a Jelenések hegyére és a közös keresztút egy életre szóló élmény marad. Ahogy az egész zarándoklat.

Tudom, hogy vissza fogok térni Medjugorjéba, de csak remélni merem, hogy akkor is ilyen sokat fog jelenteni a zarándoklat.

Még egyszer nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy veletek utazhattam.

További imádságos készületet a nagyböjtben és áldott húsvéti ünnepeket kívánok!

Kovácsné Ági”

2.

“Ami talán szavakkal is elmondható a zarándoklatunkról:

– Nagyon nagy hiányérzetem volt már jó ideje talán egy éve is egy nagyobb lelki feltöltődésre, és tényleg elvártam ettől az úttól, hogy úgy igazán, mélyen feltöltsön, megindítson, erőt adjon, megújítson a hitemben, az életemben, a mindennapjaimban.

– Készültem a kilenceddel is, és alig bírtam kivárni a napot.

– Annak is előre örültem, hogy lesz olyan jó barátnőm, akivel együtt tudok szorosabban is lenni, számíthatok rá, és ő is család nélkül megy, hogy a mi mécses közösségünkből is ott leszünk páran, hogy ott lesz velünk Árpi atya is.

– Fontos volt nekem, hogy külföldi, ritkán látogatott zarándokhelyre, hogy Mária zarándokhelyre menjek.

– Telve voltam kéréssel, kérdéssel, mások imáinak hordozásával, kíváncsisággal, szomjúhozással a jóra.

– Bizakodó voltam, mert tavaly Csíkban a Mária kegyhelynél is nagy lelki ajándékokkal tértem haza, tudtam, hogy a Szűzanya senkit sem bocsát el üres kézzel, sőt várakozáson felül adja bőkezűen a javakat nekünk.

És amit tapasztaltam:

A fáradtság, kialvatlanság, hosszú buszos út, és az utazáson való sok emberhez való alkalmazkodás, a saját természetemmel való megbirkózás ellenére is:

– hogy ez a mi egész utunk meg volt áldva, szinte előre el volt rendezve, a Szűzanya által, nem csak emberi távlatokban;

– egy meleg, elfogadó, bátorító csendes és mély, parázsló, békét és megnyugvást sugárzó eltöltő szeretet jelenlét volt nekem majdnem minden része;

– a hegyen a nagyon szép latin ének, az atya mélyenszántó elmélkedései a stációknál, és fent a szobornál a csend és ima megérintett mélyen;

– lecsendesedett bennem egy csomó türelmetlenség, nyitottabb lettem szívben, és meghatott, hogy megérezhettem, mennyivel nagyobb is tud lenni a szeretet, mint amit én képzelek róla, és az is megdöbbentett, hogy mennyire messzire tudtam vetődni ettől, hogy milyen bizalom hiányban szenvedek a jó isten iránt; 

– és az is nagyon megindító volt, hogy együtt ennyien mind ezért vagyunk akkor és ott jelen, és velünk Mária, mintha ott sétált volna köztünk;

– az ismeretleneket is közel állóknak éreztem.

A misén

– Domonkos atya szentbeszédei nagyon elgondolkodtatóak, és megrendítőek voltak nekem személyesen;

– szó szerint megkönnyítette a fizikai fáradtságot az eucharisztia és a mise/ jó lett volna hazahozni az atyát ide magunknak:::)))/

A feltámadt Krisztus szobránál:

– nekem bár fogalmam sincs mi van ott, mi történik, olyan mint a templom, olyan, mint testileg tényleg;

– átölelni Krisztust, én azon a helyen mindig tudok imádkozni, és sírni…

Mary’s Meals

A sírás adományát megtapasztalhattam itt is, elmentünk utána a konténerükhöz, született bennem egy szándék, hogy nem itt lesz vége ennek a kapcsolatnak, hogy imádkozni és tenni fogok ezért az ügyért, és teszek is, itthon is. Azóta mindennap arra gondolok, hogy mennyivel több jutott nekem, mint azoknak, akik oda születtek. És szégyenlem is ezt a többet.

Nancyék

Elhatározást tettem a napi rendszeres családos ima mellett.

És amellett, hogy imádkozzunk még többet a mi saját papjainkért.

Azért ez itt egyben a legviccesebb jelenet is volt, a más kultúrák szokásainak szeretet kifejezése mentén… mindenki tudja mire gondolok 🙂

Cenacolo közösség

Elhoztam a szívemben az erdélyi fiatalember életének megrendítő őszinteségét, azt, hogy milyen mélyről milyen magasra tudta vinni az Úr, ez nagy bizalom erősítés nekem is, a reménytelen gondolataim idején.

És boldog voltam, mert tényleg láttam rajta azt az örömet, amit ember nem képes adni, csak Isten.

Azt hiszem megújult erővel, lendülettel örömmel és nagyobb bizakodással lendülök neki az elkövetkezendő időszaknak, és igyekszem az emberi kapcsolatok mentén, a megvilágosodott igazság és szeretet mentén építeni és gazdagítani az életemet, szorosan Máriával és Jézus közelségével.

Köszönöm, hogy ott lehettem!

Rimaszéki Rita”

3.

“Medjugorjei élményem:

Szeretném megosztani egy felismerésemet, amire a Szentlélek vezetett rá! 

Pénteken a Krizevacra menet forogtak bennem a gondolatok, hogy vajon a sportcipőmben, kockázatmentesen (persze az is csúszós lehet) zarándokoljak fel a keresztig vagy mezítláb induljak neki az útnak, vállalva a fájdalmakat és a kényelmetlenséget. Győzött a bevállalós énem, illetve az a tapasztalatom, hogy mezítláb sokkal jobban jelen tudok lenni és kapcsolódni ahhoz, ahol éppen vagyok, ahol tartok. 

Útközben az a kép állt össze bennem, hogy amíg a cipő rajtam volt, csak a hegyes szúrós sziklákat és köveket láttam, egy-egy sima felületet vettem csak észre. Viszont amikor levettem a kényelmes cipőmet és mezítláb indultam el a hegyen, a szúrós sziklák háttérbe szorultak és rengeteg sima követ és földet fedeztem fel, ahová léphettem. Nem kellett hatalmas lapos felület ahhoz, hogy ne fájjon a talpam, elég volt egy kicsi rész, ahová pont fel tudtam lépni. Amikor egy-egy kő megszúrt, nem álltam meg, túllendültem rajta és megtaláltam a következő sima felületet, ahol megpihenhettem. 

Az életbe is átültethető ez a tapasztalat. A cipő az a kényelmes, kockázatmentes döntést jelenti számomra. A mezítlábas lét ijesztő és őrült gondolat a cipőben állva. De ha le merem vetni a kényelmet, biztonságot és bízni Jézus segítségében, akkor ő kinyitja előttünk a lehetőségek tárházát és olyan dolgokat tapasztalhatunk meg, amit a cipőnkben sétálva soha nem is gondolnánk. Ez arra bátorít engem, hogy ne féljek a nagy dolgokba belevágni és a vélt korlátaimon túllépni. Máriába kapaszkodva erőt és békét tapasztalok azóta is, amikor hozzá imádkozom.

Köszönöm a lehetőséget, hogy újra elmehettem Medjugorjéba!

Sok szeretettel:

Orbán Zita Veronika 

M7 kisMÉCS, Érd”

4.

“Név nélkül, küldöm a buszon már elkezdett tapasztalatok rövid leírását:

A tanúságtételek nagyon megerősítettek abban, hogy Krisztus a legelképesztőbb utat is hajlandó bejárni, hogy közelebb kerülhessen hozzánk. Nem történhet velünk olyan esemény, hogy magunkra hagyna. Mindig mellettünk áll.

A közösen mondott imádságok erejét a mai napig is érzem, egy hónappal később is megtapasztalhattam, hogy az ott hordozott szándékok meghallgattattak. 

Isten Áldjon Benneteket!”

5.

“Nagyon hálásak vagyunk, az egész család, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos zarándoklatnak! Nagyon várták a gyerekeink is és mi is, és nagyon szép élményekkel tértünk haza.

Bennem nagyot fordult a Szűzanya-tisztelet. Napi imádságom lett a rózsafüzér, amit már teljesen éberen, minden szemet másért, másokért mondok.

A fiúk lelkiélet-változásáról nem tudok, de az ott kapott rózsafüzér-tized karkötőjét mindegyik hordja. 😊

Szeretettel és hálával:

Ui: jelige: név nélkül”

6.

“Egyszer már elkezdtem írni nektek, de pár szó után feladtam. Most megpróbálom még egyszer, mert a képeket nézve ugyanazok a gondolatok, érzések jöttek elő belőlem, mint amikor ott voltunk. Ez talán jelent valamit!

Odafelé úton a buszon egy beszélgetést hallgattam (a The Chosen film szinkronizálásáról), amiben volt egy gondolat, amely teljesen új volt számomra, mégpedig az, hogy Jézus nem, vagy nem csak azért gyógyította meg a hozzá fordulókat, mert ezzel bizonyítani akarta Istenségét, hanem csupán azért, mert szerette (és megsajnálta?) azt az embert. Ez nagyon elgondolkoztatott, és mikor a tanúságtételeket hallgattam, akkor azt éreztem, hogy ez nem csak Jézus életében történtekre igaz, hanem most is valóság. Vagyis Isten lehet, hogy csupán szeretetből gyógyítja meg az embereket és nem azért, hogy bármit is bizonyítson, hogy “jelet” küldjön. Ez megint egészen új gondolat volt számomra, ami sokkal kézzelfoghatóbbá teszi nekem az Isteni szeretet megnyilvánulását.

Hazafelé úton pedig az motoszkált bennem, hogy én eddig a békének egy jelentését ismertem, ez pedig a háború ellentéte volt. Most először éreztem meg, hogy van egy másik jelentése is, ez pedig a belső béke, a teljes nyugalom. Én egyébként sem vagyok egy nyugtalan típus, talán ezért is nem éreztem ezt eddig, de ott nagyon erősen jelentkezett. Örülök neki, hogy ezt is megtapasztalhattam, annak pedig különösen örülök, hogy most mikor megnéztem a képeket, ugyanazt éreztem!

Sok szeretettel: Géza”

7.

“Nagyon köszönjük a zarándokutat. Öröm volt számunkra, hogy ismerősökkel lehettünk együtt. Megérintettek az elmélkedések és a prédikációk.

Megvettük a “Szívvel imádkozzatok!” könyvet, amit azóta is szívesen forgatunk. A nagyheti készületünket is gazdagították a benne lévő imádságok.

Próbálunk többet és elmélyültebben (“szívvel”) imádkozni azóta is.

Köszönjük a fényképeket, amiket megosztottatok. Jó érzés azokat nézegetve visszaidézni az ott töltött napokat.

Mi hitünk megerősödésért ajánlottuk fel a zarándoklatot és valóban ott is éreztük és érezzük azóta is a Szűzanya kegyelmeit, amivel eláraszt minket.”

8.

“Szeretném leírni az élményemet. Nagyon sok volt, sok tapasztalatot szereztem mind imában, mind az emberekkel való kapcsolatokban, és nagyon örültem, hogy el tudtam jönni. Röviden leírom a legmeghatározóbbat.

Több imaszándékkal is a szívemben érkeztem erre a zarándoklatra. Köztük voltak az osztálytársaim és az édesapám is. Az összes ima közben vagy édesapámra, vagy az osztálytársaimra gondoltam a legtöbbet. Amikor péntek este fenn aludtam a Krizevacon, a fő szándék édesapám volt. Imáink meghallgatásra találtak. Kicsivel több mint egy hete kaptuk meg a hírt, hogy felvették arra az állásra, amiért régóta imádkoztunk, és ami egy nagyon pozitív változást fog hozni a család életébe. Amikor meghallottam, örömben elsírtam magam. Ez egy nagyon erős tapasztalat volt arra, hogy igen, az Isten tényleg meghallgat és segít.

A másik megdöbbentő számomra az a leírhatatlan béke, amit a Krizevac tetején tapasztaltam.

Nagyon hálás vagyok, hogy el tudtam jönni, köszönet a szervezésért, számomra csodálatos élmény volt☺️

L. Eszter”

9.

“Először is szeretném megköszönni, hogy megszerveztétek ezt a zarándoklatot. Szeretettel, hittel, türelemmel végeztétek ezt a nagy munkát! Érezhető volt, hogy áldás kísérte a csoportot.

Nekem sokat számított az indulás előtti felkészülés, könyveket olvastam, filmeket néztem meg, hangolódtam arra a csendre és békességre, amire a “világ” zaja után számítottam.

Pio atya kilencedét imádkozva, átelmélkedve az ima szándékokat, alapjaiban változott meg, hogy miért is vállalkoztam erre az útra, Először beteg barátainkra, ápolásra szoruló anyósomra gondoltam, milyen jó is másokért áldozatot hozni, mint egy keresztes lovag… Nagyon lelkes voltam! Majd a feleségemre, házasságunkra, gyerekeinkre, a mi szeretet kapcsolatunkra és ebben az én szerepemre gondoltam. Ez már nehezebb volt, mélyebben érintett! Az utolsó napokban feleségem, látva gondterheltségemet, elbizonytalanodásomat, megjegyezte: “Elsősorban magadért menj …!” Na ez a mondat még inkább kétségbe ejtett és arra indított, hogy azért imádkozzam, hogy terheimet, legfontosabb problémáimat, megoldatlan és általam megoldhatatlan gondjaimat, félelmeimet felkutassam, megfogalmazzam és át tudjam adni az Atyának. Felnőtt megtérő vagyok, 40 évesen ismertem fel, hogy Isten engem is szeret, feleséget és két gyermeket adott nekem és terelget azóta is. A gyónás nehezen megy! Odáig már eljutottam, hogy érzem a szükségességét, de csak advent és nagy böjt idején megyek, mert kell! Az első nap programja katekézis, Jelenések hegye, Rózsafüzér imádság, Szentmise, Isten közelsége, szeretete, a csoport befogadó, megnyugtató biztonsága …nagy hatással volt rám. És egy kis ajtó előtt találtam magam, rajta felirat: MAGYAR. És beléptem, be tudtam lépni, ilyen háttér támogatással már nem volt nehéz! A gyónás gyümölcse a megajándékozottságom felismerése volt és Isten szeretetének még mélyebb átérzése, ami segít felismerni a fontosat, jót, a hibákat, a helyes utat. Remélhetően a Jó Pásztornak kevesebb feladatot adok a terelgetésemmel…

A zarándoklat gyümölcsei hamar jelentkeztek:

– Anyósom ápolása, felügyelete már két-három éve problémánk, állapota romlott, elhelyezése egyre nehezebbnek tűnt megfelelő idősotthonban, feleségem már több mint hét hónapja ápolta otthonunkban. Hazaérkezésem után egy héttel kaptuk a jelzést, hogy van hely az otthonban.

– Egy éve súlyos beteg barátunkról kaptuk a hírt, hogy állapota javult, műthető. Gyógyulásáért tovább imádkozunk!

– Érezhető változások a családon belül, feleségem, gyerekeim és köztem…

– A zarándoklat előtt minden este egy tizedet imádkoztunk, utána egy egész rózsafüzért! Még Anyósommal is sikerült együtt imádkoznom, ami nekem sokat jelentett! Az ima előtti beszélgetés, beszámoló a napról, megosztások, imaszándékok, hálaadások a család egységét, szeretet kapcsolatát erősítette.

Ezekért imádkoztam a Pio kilencedben!!! Istenem! Köszönjük!

U.I.: A fiam kijelentette egy hét múlva: “Ezek után senki nem mehet el Medjugorjéba!” (Az ima hosszúsága miatt…) Ennek ellenére ott van velünk és gyakran ő mondja az első tizedet.

Baráti üdvözlettel:

Hajdu Zsolt”

10.

“Ezúton küldjük beszámolónkat a zarándoklat “utórezgéseiről”:

A medjugorjei zarándoklat családunk számára nagy kegyelem-közvetítő út volt. Fantasztikus élmény volt megtapasztalni, hogy ebben a kis boszniai faluban az emberek, akik az utcán közlekedtek, általában rózsafüzérrel kezükben, imádkozva mentek a templomba, szinte érezhető volt a Szűzanya közelsége. Amikor a Jelenések hegyére, illetve a Krizevac-ra mentünk fel, meghatározó élmény volt maga a hegyre való feljutás, hogy a folyamatos imádság közben, és az atyák elmélkedésére figyelve, nem jelentett különösebb fizikai fáradságot az út, viszont lefelé jövet az ember megtapasztalta azt, hogy micsoda nehéz terepen jutott föl erre a hegyre. Teljesen meglepő volt, hogy ezt az utat fizikálisan komolyabb megerőltetés nélkül az Úristenre figyelve tudtuk teljesíteni úgy, hogy nem voltunk különösen jó fizikális kondícióban. Külön élmény volt, hogy gyermekeink spontán maguktól mezítláb mászták meg ezt a nehéz terepet.

 Visszatérve a zarándoklatról saját magunk is meglepődtünk, hogy akár nem hívő ismerőseinknek, kollégáinknak is bátran beszámoltunk az ott látottakról, hallottakról, a zarándoklatról, teljesen átélve az ott történeteket. Mindenféle korábbi gátlásainkat levetkőzve tudtunk mesélni mély, hittel kapcsolatos történésekről is, olyan embereknek, akiknek talán ez meglepő volt tőlünk. Ezt is a Jóisten által küldött kegyelmeknek és erőnek tulajdonítjuk.  Hálásak vagyunk ezért a túraszervezőknek nagyon. Úgy gondoljuk, hitben megerősödve tértünk vissza új emberként a zarándoklatról. Ezúton köszönjük Nektek, Domonkos és Árpád atyának, akik erőt és fáradtságot nem kímélve dolgoztatok azon, hogy a zarándokok ilyen kegyelmekben részesüljenek.

Isten áldását kérve szolgálatotokra, üdvözlettel,

Barátossy család”

11.

“Bennem volt, hogy jó lenne írni, összefoglalni, hogy mi is ment végbe bennem a medjugorjei zarándoklaton, de aztán nem nagyon tudtam összeszedni a gondolataimat. Aztán így az utolsó pillanatban mégis rászántam magam.

Óriási rohanásból, szinte szó szerint úgy estünk be a zarándoklatra, elég nehezen is érkeztem meg lélekben (is) Medjugorje-ba.

Mindig volt bennem egyfajta “szégyenérzet”, hogy nekem valahogy a Szűzanyával való kapcsolat nem megy úgy, ahogy “kellene” (mármint, ahogy egy “jó” katolikusnak kellene). Azt reméltem ettől a zarándoklattól, hogy ezt majd sikerül “helyre hoznom”.

A jelenések hegyére is ilyen lelkülettel mentem fel. Már-már görcsösen akartam, hogy a Szűzanya üzenjen nekem valamit. De ott fenn a hegyen csak csönd volt, semmi más.

Másnap, a Krizevac-ra már nem így mentem fel. Egyrészt, életem egyik legszebb, legmegrendítőbb keresztútját éltem át (hála Domonkos atya elmélkedéseiért, és az énekért is!), másrészt fenn a hegyen már nem a magam gondolatai körül forogtam, hanem egyszerűen csak tudtam örülni, hálát adni, gyönyörködni a tájban.

A zarándoklat csúcspontja a szombat este volt számomra. A szentmise előtt meggyóntam, s ezután egy mély öröm és béke töltött el! Megértettem, hogy nekem nem “kell” a Szűzanyával szoros kapcsolatban lennem, hanem “csak” lehet. Nem Ő a központ, hanem általa tudok közelebb kerülni a Központhoz, Jézushoz.

Áldozás után négyen (feleségemmel és két fiunkkal) összekapaszkodva álltunk a templom melletti téren. Nagy hála volt bennem. Értük, az otthon maradottakért, az egész életemért.

Mise után elmentünk a Feltámadt Jézus szoborhoz. Olyan jó volt átölelni a lábait, megköszönni, hogy ennyire szeretett minket, hogy “megmentse a szolgát, Fia életét sem kímélte”… Amikor jöttünk vissza a szobortól, a Szentségimádás utolsó éneke szólt a hangszórókból: Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem…

Köszönjük a lehetőséget, hogy együtt lehettünk ismét Veletek, a MÉCS közösséggel! Sokat adott a zarándoklat, a közösségben megélt hit. Érezni lehetett Medjugorje-ban, hogy az Egyház él!

Azóta talán szabadabban tudok az imában a Jóisten felé fordulni, pusztán az imával töltött idő örömet okoz. S ha nem is minden nap, de a rózsafüzért is ismét elkezdtem imádkozni.

Hála és köszönet még egyszer!

Steiner Márk”

12.

“Másodszor volt szerencsém ellátogatni Medjugorjéba. Az első látogatásom óta közel harminc év telt el. Látványos a fejlődés melyen a település átment, ám az üzenet ugyanaz.

Szűzanya mindenkit hív, hogy Jézushoz tudjon vezetni bennünket.

Megkapó és csodálatos az a béke, ami ott jelen van. A szentírási részlet jut eszembe: Uram, jó nekünk itt lenni! (Mt 17,4). Szűzanya – Gospa, jó nekünk itt lenni! Nehéz szavakba önteni ezt a békét, ezt személyesen kell átélni.

Hihetetlen, hogy mennyi ember jön a világ minden tájáról imádkozni, megvallani hitét. Találkoztunk lengyel, ukrán, olasz, spanyol, angol, brazil zarándokokkal is a hegyeken és miséken is.

Számomra már az is példaértékű, hogy a helyi lakosság is mekkora békével és türelemmel viseltetik a hatalmas számú zarándok látogatása iránt.

Felemelő volt a MÉCS közösség zarándoklatán részt venni. Együtt mondani a rózsafüzéreket a Jelenések hegyén és megmászni a Krizevacot nagyböjti pénteken és együtt imádkozva járni a keresztutat.

Sokan mezítláb, vállalva a kihívásokkal teli sziklás terepen.

Pénteken be tudtam menni a templomba az esti szentmise előtti rózsafüzérre. Ajándéknak tartom, hogy mikor a mellettem lévő padban felszabadult egy hely, szinte betereltek a kedves hívek a padba, hogy üljek le, pedig voltak ott mások is, akik álltak. Milyen jó lenne, ha itthon is zsúfolásig telve lennének a templomok.

Mikor egy ekkora templomnyi ember mondja együtt a rózsafüzért az valami csodálatos. Mindenki a saját nyelvén, mindenféle zavar nélkül. Mert ott a közös nevező a hit és a közös imádság.

Cenacoloban és Nancy és Patricknél tett látogatás megmutatta, hogy mennyire hatalmas változást lehet elérni a Szűzanya közreműködése által a segítségét kérve.

Hazatérve az esti családi imádságot kiegészítettük egy tized rózsafüzérrel és minden nap olvassuk a Béke Királynőjének 365 üzenete Medjugorjéból könyvből a Szűzanya aznapi üzenetét.

Naponta mondok egy rózsafüzért, befejezve a közösen kezdett tizedet.

Érzem, hogy az imádság által béke költözik a szívembe és a napjaimba. Többször azon kapom magam, hogy ha valami olyat írnék kollégáknak, ami békétlenséget vagy széthúzást okozna, akkor inkább törlöm az üzenetet. Persze még bőven van hová fejlődni.

Köszönöm a sok fáradozást Mindenkinek, aki a tervezésben, szervezésben, lebonyolításban részt vett!

Terveim között szerepel, hogy az egész családdal el tudjunk jutni újra Medjugorjéba.

Nigovicz Zsuzsi”

13.

„Megállt az idő” – minden lelassult, kiszakadtunk a hétköznapokból.

Nigovicz Kinga

14.

“Most jutottam el a tanúságtételig….

A Jelenések hegyéről lefelé jövet megkaptam az utolsó lökést ahhoz, hogy a válságba jutott házaspároknak valamilyen háttér-segítséget szervezzünk. Istennek hála, hamar le is tisztázódott ennek a módja. Így Biatorbágyon megalakult a Házasságmentő imacsoport, aminek most már húszan vagyunk tagjai. Napi egy tized rózsafüzért vállalunk azokért, akik ezt kifejezetten kérik (Őértük név szerint imádkozunk), illetve azokért, akikről tud egyikünk, másikunk, de őket nem nevesítjük, hanem egy nagy közös “kalapba” tesszük. Ezen kívül Anya-ima közösségünk is imádkozik értük minden héten.

Hisszük, hogy Isten a legnagyobb kátyúból is ki tudja húzni azt, aki Benne bízik. Mi ebben szeretnénk segíteni.

Köszönöm, hogy megszerveztétek ezt a zarándoklatot.

Kinga”

15.

“A Szűzanya mosolya

A Szentlélek vezetését tapasztaltam meg már a zarándoklat szervezésének hónapjaiban is a hívás érzékelésétől kezdve. A szervezőcsapat összeállása, a program kialakulása nagy élmény volt számomra. Olyan nem is apróságnak tűnő dolgokban, mint a buszok szervezése és az utasbiztosítás, is ott volt a Gondviselés.

A zarándoklat előtt nagy súllyal nehezedett a szívemre a kb. 260 résztvevő iránt érzett felelősség, de az Úr nyugalommal árasztott el.

Az indulásnál örömmel néztem a buszra felszállókat. Az utazás minden gond nélkül telt el, meglepően jól aludtam a buszon.

Az utóbbi 17 évben nagyon sokszor jártunk Medjugorjéban. Így a hazaérkezés melegsége fogott el a Szent Jakab templomot meglátva. A szállásokon elrendeződött mindenki. Feleségemmel egy kicsi emeleti szobát kaptunk.

Szép volt látni a sok embert, ahogy a magyar zászlót követve vonultunk a városban, először a Jelenések hegyére.

Magamon és a többi zarándokon is azt tapasztaltam, hogy tisztul a szemünk, az arcunk, a lelkünk abban a békében, ami a Szűzanya jelenlétét mutatja számomra. A rózsafüzéreket mondva és hallgatva, az egyes titkokhoz fűzött elmélkedéseket egyre közelebb éreztem magamhoz Jézus Urunkat és a Szűzanyát. Tudatosan szerettünk volna hosszabb időt letölteni a fehér márványból készült Mária szobornál. A szobor elé térdeltem, és szívemet megnyitva, sebeimet mutatva igyekeztem jelen lenni a szent helyen. Ekkor történt velem egy lelki esemény, mondhatnám csoda: a Szűzanya mosolygott rám. Többször felnéztem, de mindannyiszor ezt láttam. Mosolyog. Olyan öröm töltött el, hogy én is többször felnevettem. A Szűzanya mosolyát hoztam haza a szívemben. Ezzel a mosollyal küld tovább engem és az egész MÉCS-et Jézushoz, a Feltámadotthoz.

Dévényi Norbi”

16.

“Nagyon hiányzik Medjugorje. Amikor a feltámadt Krisztus szobornál voltam, akkor ott valami megérintett. Hazaérkezésünk óta a mindennapok részévé vált, hogy egy rózsafüzért elimádkozzak, néha többet is.”